Van egy hangzatos közmondás. Valahogy úgy szól, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve. Elgondolkodtunk már rajta, mennyire igaz? Nem? Pedig itt lenne az ideje, azt hiszem.
Van az úgy néha, hogy nem egyszerűen önzésből, hanem nemes céllal, pusztán a jó szándék, na meg némi művészi tenniakarás által vezérelve, embertársaink szórakoztatására létrehozunk, alkotunk valamit. Valami értékeset, valami érdekeset, valami figyelemre méltót. Ilyenkor talán még nem is sejtjük azt, hogy mekkora hatalom van a kezünkben. Az első lépések megtételénél nem vagyunk tisztában azzal, hogy a tenyerünkben tartott, titkos formula rossz kezekbe kerülve akár tömegpusztító fegyverként is funkcionálhat. Ha nem vigyázunk, szörnyet is teremthet. Szörnyet, amit egy idő után nem lehet kordában tartani, nem lehet fegyelmezni, nem lehet megregulázni. Egy idő után egész biztos, hogy elszabadul. Hiszen a szörnyek már csak ilyenek. Letépik láncaikat, lebontják korlátaikat és szaporodni kezdenek. Gusztustalan, korcs utódokat gyártva futószalagon, elárasztva a világot.
Az igazi gondok pedig ekkor kezdődnek. És hát, ha jobban belegondolunk, valahogy így működik napjainkban a hollywoodi filmgyártás is.
Nyilván az olvasók nagyobb részének ismerősen cseng Robert Rodriguez vagy Quentin Tarantino neve, azoké a rendezőké, akik bőven tettek már a mozi fiktív asztalára a valóságtól jócskán elrugaszkodó, vérben tocsogó akciófilmeket. Ezen alkotások közös pontjának tekinthetjük többek közt azt, hogy javarészt a különböző nemzetiségű B-filmek kultikus világából merítik alapjukat, melyek legfőbb vonzerejét épp a valóságtól történő, hatalmas elrugaszkodás, a realitással való kapcsolat teljes elvesztése jelenti. Az említett rendezők filmjeikkel mind történet, mind látvány terén próbálnak valamicskét átvenni ebből a furcsa, bizarr hangulatból, mindezt persze téve olyan hollywoodi köntösbe burkolva, amely nem kizárólag az obskúrus B-filmekért lelkesedő mozibuzik, hanem az átlagos nézők számára is élvezetessé, és nem utolsó sorban eladhatóvá teszik őket.
A formula tehát adott, és mondhatni tökéletes: végy néhány elfeledetten porosodó, harmadosztályú kultfilmet, lesd el a jellegzetes stílusjegyeiket és sajátosságaikat. Polírozd fel és modern köntösbe bujtatva tedd őket fogyasztóbaráttá. Végül pedig söpörd be az óriáslóvét.
Rendkívül egyszerű, valahogy azonban mégsem mindegy, hogy nyúl hozzá a recepthez. Akadnak ugyanis olyan rendezők, akiknek a kezében képes arannyá válni, míg másoknak ezzel szemben csak egy nagy adag széklet marad a kezei közt, annak ellenére is, hogy alapvetően jó alapanyagokból dolgoznak. Hiába, nem lehet mindenki Tarantino.
Napjainkban azonban sajnos úgy tűnik, egyre többen szeretnének sikert kovácsolni a receptből, és a hollywoodi filmgyártás egyre inkább kezdi magának felfedezni a formulában rejlő, tömegeket vonzó lehetőségeket. Sorra jelennek meg a gyengébbnél gyengébb, harmadosztályú sablonokra alapozó filmek, melyek a nevetséges címen kívül nemhogy semmi újat, de még csak semmi szórakoztatót sem képesek felmutatni. Szomorú dolog ez, hiszen mind a tavalyi évben, mind idén is több, ígéretesnek hangzó filmcímbe botlottam, ám azt kell mondanom, hogy egyik ilyen "pseudo-B movie" sem volt képes beváltani a címe alapján hozzáfűzött reményeket.
Vegyük akár a náci zombikkal operáló Dead Snow-t, az asztronácikkal büntető Iron Sky-t, az összes valamire való akciósztárt felsorakoztató Expandablest, vagy épp a legújabb őrületnek számító, vámpírokra vadászó ex-amerikai elnökös marhaságot. Egytől egyig felejthető darabok, melyekre még azt sem lehet mondani, hogy silányak lennének. Egyszerűen csak úgy "egynek elmennek". Úgy "nincs velük baj, rendben vannak." Nincs bennük semmi különleges, és azt is mondhatnánk, teljesen lélektelenek.
Valahogy minden rendező hajlamos elfelejteni ugyanis azt, hogy nem elég egyszerűen olyan nevetségesnek tűnő és lehetetlen dolgokat összedobálni egy filmbe, mint a Hold sötét oldalán élő nácik, a terroristákkal harcoló, hatvan és halál közt vegetáló testépítők, vagy épp a vámpírok után karóval rohangáló történelmi figurák. A korai B-moviek varázsa ugyanis nem feltétlenül az abszurd témákban rejlik, pontosabban nem csak ezekben. Sokkal inkább a hangulatban. Ahhoz, hogy maguk a témák tényleg hatásosak legyenek, szükség van az ezekre a filmekre jellemző, végletekig fajuló amatörizmusra.
A nagy költségvetésű, értelmetlen hentelés is lehet persze egy bizonyos határig lehet szórakoztató, ám azon átlépve már egyszerűen elcsépelt és unalmas. Na ez az, amit Hollywood hajlamos elfelejteni.
Egy újszülöttnek persze minden vicc új, csak hát ezzel is van egy apró probléma. Mégpedig az, hogy egy vicc sem lehet humoros az örökkévalóságig. Mint ahogyan egy Brezsnyeves vicc ma már a fiatalok többségének nem mond semmit, sokan éppúgy nem fogják érteni azt, miért is kellene humorosnak lennie egy baltát lengető szakállas politikusnak. Sokan komolyan fogják venni a dolgot. Úgy fogják gondolni, hogy egy valamirevaló akciófilmnek így kell kinéznie. Ez a normális.
Hiába tehát Rodriguez és Tarantino humora, jó szándéka és tehetsége, ha formulájuk már réges-rég rossz kezekbe került. A szörny elszabadult, és nagy valószínűséggel megállíthatatlan, bármennyire is szomorú ez.